– „Azonnal küldjenek egy mentőt! Kómás állapot előtti gyerekhez lesz.” Tompán hallom a gyermekorvos ideges hangját. Megpillantom az asszisztensnő aggodalommal teli tekintetét. Néhány perc alatt kiér a mentő, a kórházig szirénázva száguld velünk. Sámuel nehezen lélegzik. Törékeny testét nézem. Az elmúlt napok eseményei pörögnek le előttem: minden olyan hirtelen történt. Csütörtökön megfájdult a torka, pénteken nem ment iskolába. A hétvége alatt gyengült és fogyott le. Nem tudok gondolkodni, egyre csak imádkozom. A sürgősségin mindenki feszült. Gyorsan megvizsgálják, mintha minden perc vagy másodperc számítana…
– Anyuka! Üljön le itt, és várjon! – szól rám határozottan egy folyosói székre mutatva az ápoló. Leroskadok. A neonfényes félhomályban megnyekken alattam a hideg műanyag szék. Imádkozni kell! Istenhez kiáltok. Eszembe jut István, akit imaharcosként ismerek. Közel húsz éve nem találkoztunk. „Imádkozz Sámuelért, MOST!” – semmi megszólítás, semmi udvarias „kérlek”. Remegő ujjakkal pötyögöm telefonomba az üzenetet. „Rendben. Akkor visszatérdelek” – olvasom szinte azonnal a választ. Nem egészen értem, de azt tudom: nagy az ereje az igaz ember könyörgésének. Ez megnyugtat. Felhívom a Kedvest, próbálom megfogalmazni, mit hozzon magával, de csak ennyi telik tőlem:
– Egyelőre nem kell sok minden. Nem tudom mi lesz.
Pár óra múlva már az intenzív osztályon ülök, védőköpenyben. Sámuel mindkét karjából csövek lógnak, gépek figyelik a szervezetét. Teste legyengült, mélyen alszik. „Anyuka! A kisfia 1-es típusú cukorbeteg. Életveszélyes állapotba került a diabéteszes ketoacidózis miatt. Hatvanegyes cukrot mértünk nála a laborban” – visszhangzik bennem az információ. Sok mindent nem értek, de azt tudom: a hatvanegyes érték óriási szám. Megtudom, hogy a ketoacidózis miatt lett csont sovány. Az inzulin feltalálása előtt ezt az állapotot a cukorbetegség végstádiumának tekintették, szinte minden esetben a beteg halálához vezetett. Ahogy az alig húsz kilónyi alvó testét nézem, tovább imádkozom. Megértem, hogy most Sámuel életéért küzdenek.
– Törölgesse meg a kis száját! – tart felém egy benedvesített ruhadarabot kedvesen a nővér. – Nem kaphat még egy korty vizet sem! Az is beindíthatja a hasnyálmirigyet. Összeszorul a szívem. Tovább imádkozom. Este végre odajutok, hogy felhívjam Istvánt. Éppen azt magyarázom, miért küldtem azt a rövid segélykérő üzenetet, mire izgatottan megszólal:
– Hajnalban arra ébresztett az Úr, hogy imádkozzam értetek, különösen Sámuelért. Arra is késztetést éreztem, hogy harcoljak érte, a térdeimen. Éppen akkor fejeztem be, amikor megérkezett a kérésed. Azért írtam, hogy „akkor visszatérdelek”.
Mindketten tudjuk, nincsenek véletlenek. Zokogva teszem le a telefont. Tudom, hogy Isten harcol a fiúnkért, megőrzi életét. Megmagyarázhatatlan békesség lesz úrrá rajtam.
Sámuel túl jut az életveszélyen.
– Anya! Én a halál árnyékának völgyében jártam? – szegezi nekem a kérdést már a gyermekosztályon fekve.
– Igen. „Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy…” – folytatom a jól ismert zsoltárt.
– Anya! Én félek. Mi lesz, ha megint magas lesz a cukrom? Vagy ha elveszítem az eszméletemet? Mi lesz, ha megint arra járok? Nagyon félek anya.
Sírástól rázkódó vézna testét nézem. A haját simogatom. Fejemben gondolatok cikáznak. Választ vár tőlem a halálfélelemmel viaskodó kilencévesem. Őszintét. Itt és most. Eszembe jut kedvenc igeverse. Jeremiás, huszonkilenc tizenegy.
– „Csak én tudom, mi a tervem veletek…”– suttogom fülébe. – Nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
– Nem értem ezt az egészet, Anya! Miért történik ez velem?! Anya! Félek. Félek az injekciós tűtől. Nem tudom megbökni magam. Nem is akarom. Félek az ujjam megszúrásától. Minden egyes bökés fáj.
– Tudom kicsim, de muszáj beadni. Meg tudod csinálni!
Közel három hetet töltünk a kórházban. Új életet kezdünk. A gyógyíthatatlan betegséggel való együttélés szabályait lassan elsajátítjuk. Az egész család tanul. Ahogy telnek a napok, Sámuel egyre magabiztosabban méri a cukrát, adja be magának az inzulint. Felelősséget hordoz, megküzdi harcait…
Egy nap megáll a konyhánkat díszítő fali szőttes előtt. Nézi a benne kirajzolódó minta betű-játékát.
– Anya! Már értem – mutat rá a képre halvány mosollyal az arcán. – A Jeremiás huszonkilenc tizenegyet, a kedvencemet: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Anya! Már nem félek.
2020. telén
Selmeczi Ottilia, Sámuel édesanyja
Támogasd a munkánk!
Csatlakozz közösségünkhöz önkéntesként, ha teheted, adománnyal segítsd alapítványunkat, vagy cégeddel vegyél részt egy-egy projektünk megvalósulásában! Nézd meg, mennyi mindent tudunk megvalósítani a támogatásoddal!