Egy hirtelen jött diagnózis 15 évesen, a középiskola kapujában teljesen átírhatja egy fiatal mindennapjait, de nem határozza meg a jövőjét. Lara története a nyári kánikulának tulajdonított tünetektől, a mentőautós kórházba szállítás sokkján át vezet a 9-szeres Európa-bajnok sportlövői sikerekig és a nemzetközi vezetőképzők világáig. Az 1-es típusú diabétesszel való együttélés nem lemondásokról, hanem az alkalmazkodásról, a tudatosságról és az akadályok leküzdéséről szól. Őszinte beszámolója megmutatja, hogyan válik a kezdeti bizonytalanság rutinná, és miért nem betegségként, hanem állapotként tekint erre a kihívásra.

A diagnózis és a kezdeti időszak

2021. szeptember 10-én, 15 évesen diagnosztizáltak egyes típusú diabétesszel. Előtte lévő hónapokban már észrevehetőek  voltak a tünetek, mint a fogyás, hajhullás, sok folyadékbevitel, fáradékonyság. Mivel nyár volt, a nagy részüket arra fogtuk, hogy meleg van, biztos azért iszok ennyit, azért vagyok fáradtabb is mert a hőség leszívja az ember energiáját.

Augusztus 31-én beköltöztem a kollégiumba, egy új városba, hogy elkezdjem a gimnáziumot. Akkor még nem is sejtettem, hogy az első hetemet már a klinikán fogom tölteni. Mivel anya látta rajtam, hogy nincs minden rendben, így ő volt az, aki elvitt a kórházba egy nagy laborra. Mivel ő ott dolgozik, így munkaidő végén, mikor sétált haza, akkor futottak utána a frissen elkészült eredménnyel, miszerint kiemelkedően magas a vércukorszintem, szóval siessen haza, pakoljunk össze és egyből mentővel be a megyei kórházba.

Emlékszem, mikor megtudtam eléggé lesokkolt a hír, hiszen maximalista lévén mindent próbáltam tökéletesen csinálni az életemben, mindenkinek megfelelni és én is feltettem azt a kérdést magamnak, amit szerintem rajtam kívül még sokan, hogy „Miért pont én?”.  Azóta rájöttem, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, hiszen nem mi választjuk a diabéteszt, nem azért kapjuk, mert valamit rosszul csinálunk, vagy mert nem figyelünk oda magunkra. Ez magától alakul ki és nem lehet ellene tenni. Sok szülő magát hibáztatja, mint ahogyan az én anyukám is, olyan önmarcangoló kérdésekkel, mint például a „Miért nem vettem észre hamarabb?” „Mi lett volna, ha rosszul leszel és összeesel az utcán?”. Viszont ezek olyan dolgok, amikkel így utólag már nem tudunk mit kezdeni, illetve teljesen természetes, hogy a szülő sem egyből a legrosszabbra gondol, ha azt látja, hogy éppen sokat jár pisilni a gyereke. Én nagyon hálás vagyok anyukámnak, hogy bevitt a kórházba, hiszen így is ő volt az, aki felfedezte, hogy valami nincs rendben velem és azóta is folyamatosan azon vagyok, hogy minden önhibáztató gondolatát eloszlassam.

A kórházban bent töltött idő alatt gyorstalpalóban megtudtuk a fontosabb tudnivalókat a diabéteszről, majd pár nap után már nekem kellett egyedül szembenéznem az inzulinadagolással, szénhidrát számolgatással, vércukormérésekkel. Mindeközben pedig próbáltam két teljesen új közegbe beilleszkedni mind a kollégiumban, mind az új osztályomban. Szerencsére a tanáraim és diáktársaim is nagyon elfogadóak, segítőkészek voltak és mindenben számíthattam rájuk.

Emlékszem, az első héten ahogy visszamentem az iskolába az egyik barátnőm mikor felém fordult óra után megkérdezte, hogy nem érzem-e rosszul magam, mert nagyon elfehéredtem és lehet leesett a vércukrom. Megmértem, és tényleg alacsony értéket mutatott a készülék annak ellenére, hogy én nem éreztem semmit belőle. Ekkor tudtam, hogy jó kezekben leszek, hiszen habár a lánynak nem volt korábbi tapasztalata a diabéteszes létről, mégis észrevette, hogy valami nincs rendben velem és figyelt rám.

Étkezés iskolásként

A kollégiumban biztosítani tudták a diabos étkeztetést, így az év elején leadott szénhidrátmennyiségnek megfelelő ebédet kaptam. Persze az elején voltak nehézségek, hiszen akkor még reggelit és vacsorát is rendeltünk, amit ömlesztve egy zacskóban adtak ide hideg étel lévén. Még akkor diagnosztizáltak pár napja, így szénhidrátbecslés szempontjából igen kevés tapasztalatom volt, viszont ránézésre sem tűnt megfelelő adagnak vagy hasonlónak ahhoz, amennyit például előző héten a klinikán kaptam. Szerencsére vittünk be már akkor mérleget, szénhidrát táblázatot, így azokkal megoldottam a mérést, viszont még mindig kevesebb volt a szénhidrátmennyisége az ételeknek, mint amennyi elő volt írva nekem a nap folyamán beadott inzulinmennyiséghez. Így az ebéd kivételével (aminek a szénhidrátmennyiségét szintén fenntartásokkal érdemes kezelni és inkább magunknak megsaccolni) lemondtuk a többi étkezést és otthonról hozott, előre kiporciózott vacsorákkal, illetve kiszámolt reggeli mennyiségekkel oldottuk meg a szituációt. A hétvégén igaz ez a megoldás jócskán igényel előre tervezést, viszont hét közben sokkal könnyebb a dolgunk. Illetve az is fontos még, hogy mindig legyen nem csak egy-két plusz étel a szekrényben, hanem bőven kell bevinni például kekszeket, vagy müzliket és más nem romlandó kajákat, hiszen nem mindig van azonnal lehetőség beszerezni a hét folyamán ezeket a dolgokat.

Az 5. gimis évemre pedig mikor már az iskolában ebédeltem nem is kértem diétás menüt, annak ellenére, hogy ott is lett volna rá lehetőség, hanem a többiek által is evett ebédet ettem, hiszen akkorra már ránézésre tudtam miben mennyi a szénhidrát. Körülbelül. Hiszen vannak olyan ételek, vagy mennyiségek, amiknél képtelenség pontosan megmondani hány gramm szénhidrátot tartalmaz. Szóval, ha esetlegesen egy-egy étkezés után magasabbra megy a vércukorszint, vagy éppen leesik sem kell magunkat hibáztatni, hiszen előfordul, hogy nem jól becsülünk, előfordul, hogy a szervezetünk nem úgy reagál az inzulinra és hiába adtunk be megfelelő mennyiséget, de lehet egy eső, egy front, ami leviszi az értéket vagy éppen fent tartja bármit is csinálunk. Úgyhogy csak konstatálom, hogy oké, lehet cukrosabb volt az adott étel, mint gondoltam és legközelebb több inzulint adok be rá. Hiszen ez így megy. Mindenkinek egyéni tapasztalata szerint. És erre igaz a mondás, hogy „az évek meg a rutin” kell hozzá, hogy megfelelően lehessen kezelni a diabos életet.

A lövészet és a diabétesz

9 éve sportlövőként hazai és nemzetközi versenyeken is képviselem országomat. 9-szeres Európa-bajnok vagyok junior és női kategóriában, illetve Világbajnoki második és harmadik helyezett, és a Magyar Válogatottba is beválogatnak évről évre. Három szakágat lövök, így van, hogy zárt térben kell teljesítenem, fél óráig tart egy versenyszám és elérhető távolságban van minden számomra szükséges dolog, de van, hogy egy erdőben vagyunk 5-6 óra hosszán keresztül és csak egy hátizsákba kell összepakolni mindent, amire szükségem lehet a verseny ideje alatt minden eshetőségre felkészülve, például, ha felmenne, vagy ha leesne az értékem. Ilyenkor a vércukormérő, szőlőcukor, cukros üdítők, szendvics, cukros, illetve cukormentes müzlik elengedhetetlen résztvevői a felszerelésemnek. Összességében eléggé oda kell figyelni az értékeimre, hogy tartományon belül maradjanak, hiszen, ha lent van a cukrom akkor a kézremegés nem túl előnyös, ha pedig magas, az néha a látásban megérződik, hogy jobban erőlködik a szemem. Illetve van, hogy magas a vércukorszintem, elkezd lefele esni és azért remegek. Plusz a stressz is jócskán befolyásoló tényező, ami szintén emeli a vércukrot, és van, hogy már napokkal a megmérettetések előtt meglátszik az értékeimen.

A kezdeti időszakban amikor még penes voltam és meg volt adva hány órakor hány gramm szénhidrátnak megfelelő ennivalót ehetek, nehezebb volt megoldani a versenyeket, hiszen mindig figyelni kellett előre, hogy pontosan mikor vannak versenyszámaim, mikor tudok enni, viszont közvetlen lövés előtt ne egyek, hiszen akkor az emésztésre figyelne a szervezetem. Plusz tereplövészetnél a pályán ahogy mentünk folyamatosan nézni hány óra, mennyi az értékem, mennyivel előre adjam be az inzulint, annyira a kezem se legyen koszos stb. Viszont mióta pumpás vagyok, lényegesen könnyebbek lettek ezek az élethelyzetek, hiszen nem kötelező verseny közben ennem, amikor nem is vagyok éhes. Ha magasabb lenne az értékem a pumpa korrigálja magának és egyre szebb görbékkel zárom a versenyeket. Jó, persze, van, hogy amikor hason fekve kell lőni néha megnyomódik vagy megtörik a szerelék, ami utána nem továbbít megfelelő mennyiségben inzulint, de az ilyen váratlan szituációkat is sikerül jól kezelnem.

„Ez nem egy betegség, ez egy állapot”

Sokszor tehernek érezhetjük a diabéteszt. Azt, hogy minden nap 0-24 oda kell figyelnünk magunkra, hiszen lényegében manuálisan kell életben tartani magunkat és nincs olyan, hogy most egy kis pihenőt tartunk, mert besokallunk. Néha nem is a diabétesz, ami ténylegesen teher, hanem, ha összegyűlnek az iskolai teendők, tanulnivalók, vagy szülőknél a gyereknevelés, és mint egy súlyos zsák nehezedik a vállunkra minden egyszerre és azt érezzük nincs kiút a mókuskerékből. Próbálunk megfelelni mindenkinek. Jól teljesíteni az iskolában, holott lehet egy hipo miatt épp azt sem tudjuk merre vagyunk fejjel előre. Amikor dolgozat közben koncentrálunk és a pumpa rezgése zökkent ki minket a gondolatainkból. Vagy amikor egy egész estén át tartó ébrenlét miatt fáradtan ülünk be a tanórákra, mert folyamatosan riasztott a szenzor, hogy alacsony vagy éppen magas az értékünk. De a diabos gyerekek, emberek pont ezzel többek. Megtanulunk alkalmazkodni minden szituációhoz, a problémamegoldó képességeink is fejlődnek és mindenki hős, aki ezzel az állapottal él együtt.

És ami még fontos. Nem szabályba ütköző órán kezelni egy hipot vagy egy magas értéket. Nyugodtan lehet enni, inni, inzulint beadni óra közben és ne szégyellje ezt senki, vagy ne féljen tőle. Ha az adott tanárnál esetleg nincs is megengedve az evés órán, az nem ránk vonatkozik egy olyan helyzetben, amikor kis túlzással az életünk múlik rajta, hogy megisszuk-e azt a cukros üdítőt vagy bekapunk-e pár szem szőlőcukrot. Illetve ugyan ez vonatkozik a telefonhasználatra is. A legtöbb iskolában többé-kevésbé mára már tiltva van az iskolai telefonhasználat, de a vércukorszintet nyugodtan lehet rajta olykor csekkolni.

És ne féljetek segítséget kérni soha. Én idén érettségiztem, egész életemben kitűnő tanulmányi eredménnyel a hátam mögött. Nagyon pozitív élmény volt, hogy mennyire tekintettel voltak a diabéteszre. Előzetesen írtunk az iskolával egy kérelmet, ami el lett juttatva minden iskolába, minden pedagógusnak, ahol az érettségi dolgozatokat írtam. Leírtunk mindent benne egészen a pumpa, vércukormérő használatától kezdve az étkezésen át (ami alapból is engedélyezett) a telefon használatáig. És igen, engedélyezett volt, hogy bekapcsolt állapotban hagyjam a telefont, kitehessem a tanári asztalra és esetleges jelzéseknél a tanár felügyelete alatt ellenőrizzem a vércukorszintemet. Szerencsére minden rendben volt és erre nem került sor, de nagy biztonságérzetet adott számomra. Nagyon figyelmesek voltak a felügyelő tanárok is. Egy-egy vizsgarész között megkérdezték minden rendben van-e, odafigyeltek rám. És ez is azt bizonyítja, hogy nem kell megijedni az ilyen élethelyzetektől sem, hiszen könnyen és rugalmasan megoldást lehet találni mindenre.

Alapvetően én egy nagyon pozitív ember vagyok és mindig mindennek a jó oldalát próbálom nézni, így a diabétesznek is. A kezdetektől fogva a megoldást kerestem ebben is és azt, hogy lehetne könnyebbé tenni a mindennapjaimat, nem pedig hátráltató tényezőként éltem meg. És most itt vagyok öt évvel később. A diabétesz lehetőséget adott arra is, hogy idén kimenjek Portugáliába a Youth Leadership Lab-re, ami diabétesszel együtt élő 18-30 éveseknek szóló vezetőképzés. Európa számos országából érkező diabétesz iránt elkötelezett fiatallal, a WHO és különböző cégek, pl. a MiniMed vagy a Dexcom képviselőivel dolgozhattam és azóta is dolgozhatok projekteken együtt. Meg kell találni az ilyen lehetőségeket, mint a YLL, vagy az országban lévő számos tábor, ami lehetőséget nyújt arra, hogy más diabétesszel élő embereket ismerjünk meg, megosszuk a tapasztalatainkat és barátokra találjunk.

Nem érzem másnak magam, mint a többiek. Nem érzem azt, hogy bármi hátrányom lenne a társaimhoz képest. Néha azt is elfelejtem, hogy diabétesszel élek (jó, persze ez kicsit eltúlozva). De ez sem egy olyan állapot, ami miatt bárkit hátrányos megkülönböztetés érhet. Senki ne szégyellje azt, hogy ő diabéteszes. Ne azért mondjon le programokat, ne azért szeparálódjon el társaitól. Ha az iskolai környezetben akár az osztálytársak vagy a tanárok nem megfelelően állnak a diabéteszes diákhoz, akkor érdemes beszélni és megértetni velük miről is szól ez.  Szerencsére egyre többen kezdenek figyelemmel lenni arra mi is az a diabétesz, és hogy létezik 1-es és 2-es típusa. Viszont még most sem elegen tudják, mit is jelent ez pontosan. Így fontosnak tartom a figyelemfelhívást erre az állapotra. A kedvenc diabétesszel kapcsolatos mondásom pedig a volt gyermekdiabetológusomtól származik, aki azt mondta, „Ez nem egy betegség, ez egy állapot”. És én teljes mértékben egyetértek vele.

Debrecen, 2026. 08. 31.

Vágner Lara