2016. júliusában költöztünk Hollandiába, Gerderland tartományba, Oosterbeek faluba két kisfiammal – gyakorlatilag messze mindentől kiéve a német-holland határt – ahol a férjem mint mérnök dolgozott már egy éve. A nagyobbik fiamnál, Péternél 2015. decemberében diagnosztizáltak 1-es típusú cukorbetegséget.

Egészségügyi ellátás holland módra

A betegbiztosítás itt a következőképpen működik: ha az egyik szülőnek (nálunk a férjemnek) van betegbiztosítása, annak az árnyékában köthet egyet a párjára, és amilyen szintű biztosítást kötnek a szülők, ugyanolyanra lesznek a gyermekek is automatikusan jogosultak. Nálunk a férjem nekem egy ún. VIP biztosítást kötött, ami 130 Euro/hónap. Így mindkét gyermekem ugyanerre a biztosításra jogosult.

Az első hetekben hiába is kértük a családorvost, hogy legalább találkozzunk, ismerjük meg egymás, csak az asszisztensekig jutottunk, ami itt nem meglepő, mert Hollandiában orvost csak legvégső esetben lát a beteg. Ha beteg vagy, akkor először is kérsz egy időpontot telefonon a rendelőtől, ahol elmondod, hogy mi a problémád. A telefonos dönti el, hogy nagyon beteg vagy-e, esetleg tanácsot ad, hogy mit kezdjél magaddal. Ha nincs lázad, akkor nem valószínű, hogy orvost fogsz látni. Ha lázad is van, akkor már kaphatsz  időpontot orvoshoz, esetleg már aznapra is. Így szenvedtem egy rettenetes középfül gyulladást végig, végül lázat hazudtam, és így kaptam időpontot délutánra, miközben már éjjel óta marokra szedtem a fájdalomcsillapítókat. Utána két hónapig voltam fél  fülemre süket.

Péter és öccse a diagnózis előtti napokban

Ami a diabétesz kezelését illeti, az egy kicsit másképpen zajlott….

A júliusi kiköltözésünk után a legkorábbi időpont, amit kaptunk a kórházba, az szeptemberi volt.  Maga a kórház nagyon modern és szép, pl. a gyermekdiabetológia betegvárójának saját modern játszótere van.

Péterrel egy felkészült csapat foglalkozik, ugyanakkor orvossal eddig csak körülbelül kétszer találkoztunk. Itt is a fő kapcsolattartó a diabos nővér. Az orvosok, a nővérek, a dietetikus  és a pszichológus egy csapatban konzultálva foglalkoznak a pácienssel, de legtöbbször mi a nővérrel találkozunk.

Az elején az otthonról hozott felszerelést – mérőt, inzulint – használtuk. Fontos, hogy nem akartak a kezelésen azonnal változtatni, ami megnyugtató volt, és akkor nagyon  nem szerettük volna … az volt a megszokott és bejáratott számunkra és akkor még működött is. Teljes anamnézist vettek fel és csak megfigyelték, hogy hogyan boldogulunk.

Őszre  elfogytak a készleteink, és akkor kaptunk felszerelést, ami meglehetősen gyorsan és nyugat-európai módra történt: az új vércukormérőt a kórház rendelte meg, és még aznap házhoz  hozták.

Amúgy minden, ami a diabbal kapcsolatos, azt egy cégtől rendeljük meg, legtöbbször a nővér teszi ezt meg nekünk, ugyanis van, amikor jóváhagyás kell (biztosítási szempontokból) és utána mindent még aznap egy futár leszállít házhoz.

Ezt mind a biztosító állja.

Az étkezés mint új kihívás

Ami az elején itt a legnehezebb volt, az a megfelelő élelmiszer beszerzése. Nem tudtuk, honnan lehet ch csökkentett termékeket beszerezni, nem ismertük egyáltalán milyen termékek vannak a piacon.  Itt például  az eritritről vagy eritritolról nem is hallottak. Lassan tapasztaltuk ki, hogy mit honnan lehet beszerezni:   a ch csökkentett lisztért 50 km-t biciklizünk egy malomba

A másik probléma az volt, hogy Péter sem evett meg mindent, amit nagy nehezen összeszedtünk neki. A legnehezebb időszak az adventi volt, mert akkorra Péter kapott egy könnyebb fertőzést és a cukra össze vissza volt napokig. Semmit sem tudtunk kezdeni vele, és folyton éhes volt, ráadásul az iskolában is egymást érték az ilyenkor szokásos ünnepségek édességekkel tarkítva. Napi szintű volt a vita, sírás, veszekedés emiatt. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megkérjük a kórházat egyezzenek bele, hogy kapjon Péter pumpát. Abban reménykedtünk, hogy a pumpával hátha kicsit könnyebb lesz az élete. Szerencsére a kórház lebeszélt erről és helyette egy másik lehetőséget kínáltak fel számunkra, az úgynevezett Insuflon használatát.

Insuflon. Mi az?

Ez egy kis kanül amit egy tűvel lehet a végtagba vagy hasba applikálni. Ezen keresztül lehet beadni az inzulint, így nem kell napjában többször megszúrni.Amíg csak a kevert Humuline-t használtuk naponta kétszer, addig nem volt szükség  ilyesmire, de most inzulint is váltottunk.

Így most a kezelés: kétszeri kevert Humuline, amit jelentősen meg kellett növelni és továbbra is mint bázisinzulin maradt, ezen kívül az étkezésekhez  Novorapidot kell beadnunk annyiszor,  ahányszor enni szeretne valamit.

Ezzel a kezeléssel hatalmasat változott az életünk több szempontból is. Először is, naponta csak úgy nagyjaból 3-4x kell mérni, illetve szinte mindent ehet Péter, csak annyi szükséges, hogy kiszámoljuk, hogy az adott étel mennyi Ch-t tartalmaz.

Amint megvan a mennyiség, egy megadott táblázat alapján kiszámoljuk mennyi egység Novorapidot kell beadni, és már kész is.

Nem volt könnyű az elején megszokni, hogy méricskéljünk mindent (bár sok élelmiszeren már fel van tüntetve a mennyiség valamint a Ch ) és számolgassunk, de megérte mert Pétertől így tényleg nem kell megvonjak semmit, és bár természetesen a mennyiségeket azért kordában tartjuk, de majdnem mindent megehet, amit korábban nem.

Így természetesen – nem napi szinten – de belefér az édesség, a palacsinta, a pizza is az étrendbe.

Előnyök-hátrányok

Mindkét kezelésnek megvolt és van a maga  előnye. Az elején rendívül nagy biztonságot és megnyugvást adott az otthoni,  magyarországi kezelés: csak a Ch-t kelett számolni, de nem kellett az inzulin mennyiség számolásának a terhével megküzdjünk.  Ez, a betegség elején,  amikor amúgy is mindentől azonnal pánikban voltunk,  nagyon nagyon fontos volt.

Mivel lassan megszoktuk ezt az életet, de Péternek már nem volt elég, ezért az új kezelés most nagyon jó. Igaz, ez sem ment zökkenőmentesen, hiszen meg kellett tanulnom az insuflon behelyezését, és a kórházban csak egyszer mutatták meg, hogy hogyan kell csinálni, egy szivacson (!).

Péter rettenetesen félt tőle, és mikor szóvá tettem a nővérnek, pár napon belül  intézkedett és kiválthattam egy ún. Emla zalf nevű krémet, ami helyi érzéstelenítőt tartalmaz, de olyan mennyiségben, hogy felhelyezés után másfél órával Péter semmit nem érez, és nyugodtan megszúrhatom.

A recepteket is a kórház intézi, a gyógyszertárba küldi online  és nekünk csak ki kell váltanunk. Természetesen mindent a biztosító fizet.

Amit megfigyeltem a hollandoknál, az az, hogyha nem jelzed, hogy mi a problémád, ők maguktól nem ajánlanak fel semmit. Figyelik, hogyan boldogulsz magadtól. Ha viszont szólsz, hogy baj van, akkor mindent elkövetnek,  hogy segítsenek.

Nyugalom és folytonos változás a diabétesszel

Péter szépen fejlődik és már nem panaszkodik, hogy Ő miért nem eheti azt, amit a testvére vagy a barátai és főleg mostanában már nem emlegeti, hogy olyan szeretne lenni mint régen. Decembertől hízott is és sokat nőtt.  Nincsenek a szokásos viták az étkezés körül.

Természetesen, itt is nagyon oda kell figyeljek, de főleg én (és nincs annyira a gyermekre terhelve), hogy megfelelően számoljak, és persze, ha beadtunk egy bizonyos mennyiségű szénhidrátra kiszámolt inzulint,  akkor azt a mennyiséget egye is meg. Eddig szerencsére még mindig sikerült megtartani a megfelelő egyensúlyt.

Az elmúlt napokban ismét voltunk a kórházban, és úgy néz ki, a Humuline-t is elhagyjuk, és helyette egy olyan inzulint kapunk, amit naponta  csak  egyszer kell alkalmazni.  Ez egy bázisinzulin, és e mellett  használjuk majd az étkezésekhez a Novorapidot tovább.

Hollandia, 2017. május
Somodi Réka, Péter anyukája