„A Múlt elesett hatalmunkból, / a Jövendőnek urai vagyunk.” (Gróf Széchenyi István)

Hol volt, hol nem volt az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy Frederick Banting nevű orvos, aki 1920. októberének egy csodálatos éjszakáján olvasott a titokzatos „X”-ről, amit kutatók egész hada évekig keresett, de hiába…

Frederick Banting és az inzulin

„Másnap este éjfélt üt az óra. Banting még mindig ott ül az íróasztalánál, előadásával elkészült. Európában és Amerikában milliónyi cukorbeteg él, és ezrek halnak bele. Gyermekeken is föllép hirtelen. Hústalan múmiákká asznak össze. Biztos halál vár rájuk. Fiatal emberek és nők életük virágában egyszerre megszomjaznak, inniuk kell, folyton-folyvást szomjasak és éhesek, esznek és mégis éhesek, azután meghalnak – csak kissé lassabban, mint a gyermekek. Cukoráradatokban folyik el belőlük az élet…” (Részlet Paul de Kruif: Akik életünkért harcoltak című könyvéből.)

Nem sokkal később megtörtént a csoda, Banting felfedezte az inzulint. Elkezdődött az inzulin előállítása állati hasnyálmirigyből, és elterjedése mint az egyetlen kezelési lehetőség 1-es típusú diabétesszel élők esetén. A felfedezés milliók, köztük a „mi” gyerekeink életét mentette meg. Ezért a felfedezéséért Bantingot az emberiség tizenkét jótevője között tartják számon.

Számunkra már természetes, hogy a diabétesszel diagnosztizált gyerekeknek azonnal a legjobb ellátást tudjuk biztosítani, arra törekszünk, hogy épen, egészségesen hosszú és boldog életet éljenek. Az inzulinkezelés elterjedése óta az orvostudomány és a diabétesszel élők figyelme a cukorbetegség szövődményeinek megelőzése és a várható egészségben eltöltött élettartam irányába terelődött.

A híres DCCT vizsgálat: 1983-1993.

1983 és 1993 között 1441 fő 1-es típusú diabéteszes bevonásával vizsgálatot végeztek (DCCT, Diabetes Control and Complications Trial), melynek során összehasonlították a konzervatív (napi két alkalommal adott kevert inzulin) és az intenzifikált terápia (főétkezések előtt adott bólus, este és/vagy reggel adott bázis, ill. inzulinpumpa-kezelés) hatékonyságát a szövődmények megjelenése, illetve a már meglévő szövődmény romlása szempontjából.

A vizsgálatot a tervezett végpont előtt lezárták, mert az intenzíven kezelt csoportban szignifikánsan kevesebb szövődmény jelent meg, vagy romlott a már meglévő szövődmény, és ennek ismeretében etikátlan lett volna tovább folytatni a megfigyelést a konzervatív csoport rovására. Ezt követően minden résztvevőt napi legalább 4-5 alkalommal adott intenzív inzulin kezelésre állítottak.

A vizsgált időszakban mérték a HbA1c érték átlagát is, amely a konzervatív csoportban 9%, az intenzív csoportban 7% volt. A HbA1c olyan fehérje, melyhez szénhidrát láncok kötődnek, élettartama 3 hónap, ennek mérése információt ad számunkra az elmúlt negyed év cukor háztartásáról, segít fontos terápiás döntések meghozásában a kezelés módosítása szempontjából. A világ minden részén arra törekednek, hogy az 1-es típusú diabeteseseknél ez az érték 7,5 % alatt legyen, mivel a kutatások azt igazolták, hogy a szövődmények megelőzése és az élettartam szempontjából ez a tartomány a megfelelő.

(Mielőtt megrémülnének azon szülők, akiknek a gyermeke napi kétszer alkalmazott előkevert inzulin terápiában részesül, fontos tudniuk, hogy ez a kezelés kisgyermekkorban, és a mézes hetek (a diagnózist követő hónapok-évek) ideje alatt jó anyagcserét biztosít, és nincs kapcsolatban a szövődmények megjelenésével. A rendszeres gondozás során – a vércukor és a HbA1c érték tükrében pedig – kezelőorvosaik időben döntenek majd a kezelés változtatásának szükségességéről.)

A tudományos megfigyelések az inzulin terápia módosítását követően is tovább folytatódtak a teljes vizsgálati csoportban (EDIC, Epidemiology of Diabetes Interventions and Complications). Immáron minden résztvevő napi legalább 4 vagy 5 alkalommal szúrta magát inzulinnal.

2014-ben összevetették az intenzív kezelésben részesülő 1-es típusú diabetesesek és az egészséges szénhidrát anyagcseréjű népesség halálozási arányát. A viszonyítást kor, nem és etnikum alapján végezték statisztikai analízis segítségével.

Ezekre a következtetésekre jutottak:

• Évek múltán is többen haltak meg az egykor konzervatívan kezelt csoport (HbA1c 9%) tagjai közül az átlag populációhoz viszonyítva, annak ellenére, hogy a kezelés módosítását követően a HbA1c értékben már nem volt szignifikáns különbség az egykori két csoport között. Ennek hátterében a metabolikus memória áll. Ez a fogalom azt jelenti, hogy a szervezet emlékszik és megőrzi a tartósan magas vércukor értékek egészségre gyakorolt kedvezőtlen hatását, a régmúlt anyagcsere kisiklásait, és ezeknek szerepe van később, az életünk során megjelenő szövődmények és az élethosszunk szempontjából.
• A jó szénhidrát anyagcseréjű páciensek (akiknek HbA1c értéke kisebb mint 7,5%) halálozása nem haladja meg a kor, a nem és a rassz alapján mellérendelt átlag populáció halálozását, sőt annál – ugyan nem szignifikánsan – de még KEDVEZŐBB is!
• Amennyiben a HbA1c érték emelkedik, akár csak 1%-kal is, vagy tartósan 9% körül mozog, a halálozási arány meredeken nő. Ez a növekedés a nők esetében kifejezettebb.

Ez a vizsgálat megdöntötte azt a történelmi adatot, miszerint a diabetesesek bárhogy is „sanyargatják” magukat, akkor is rövidebb ideig élnek, mint nem diabeteses társaik. Így hát itt a bizonyíték, hogy érdemes még jobban küzdenünk gyermekeink megfelelő anyagcseréjéért, a sokszor szigorúnak tűnő diétával, rendszeres testmozgással és az ehhez illesztett inzulinkezeléssel, mert ez a hosszú élet titka.

2017. június 22.

Dr. Bihari Krisztina
csecsemő- és gyerekgyógyász, diabetológus szakorvos, laktációs szaktanácsadó

A fent olvasott írás a Diabetes Care 2016/8 számában megjelent Mortality in type 1 Diabetes in the DCCT/EDIC versusthe General Population cikk adatai alapján készült, ami online is elérhető itt >>>