Tomi és én

A minap egy igen furcsa dolog történt velem, és azt hiszem, teljesen átértékeltem az életemet, ismételten. Vendégségben voltunk unokaöcséméknél, Tomiéknál, amikor  Tomikával szaladgáltunk a gyerekszobában. Én voltam a csirke, ő pedig a vadász, aki elkap engem. Hangos kacajok közepette, egyszer csak a kisgyerek megáll, és hatalmas szemekkel mered rám. Természetesen, én most is megijedtem. – Rosszul vagyok – közli egyszerűen, és én leblokkolok. Csak bámulok és nem tudom, mit csináljak. Szerencsére, a kis srác most is okosabb nálam, és már rohan is az anyukájához, hogy megmérje a vércukrát. De én még mindig csak állok, s nézek utána.

 „Azért, mert szerettek, jöttem a világra, s lettem új fény, csillag, szülők boldogsága. Szeressetek mindig, igaz szeretettel: A kincsetek vagyok: kicsi kincs, de ember!”

A diagnózis

Elmerengek a múlton, s azon, hogy ez a kis csöppség mennyi mindent kibírt már. Augusztusban, boldogan játszunk az udvaron, mikor egyszer csak a kisfiú összeesik. Mindenki rohan, próbál segíteni. Szerencsére hamar magához tér, de az ijedtség még mindig nagy. Azonnal indulnak a háziorvoshoz, aki annyit mond: torokgyulladás. Elhittük, mert nem tehettünk mást. Tudtunk mást tenni?

Egy darabig úgy tűnik, hogy tényleg minden rendben van, de aztán megint megtörtént. Ismét elájult, nincs magánál. Az ijedtség és a félelem most is hatalmas, senki nem tud józanul gondolkodni. Nincs más választás, hívni kell a mentőket. Akik gyorsan jönnek is, és teszik a dolgukat. Azonnal kórházba viszik, és mérnek neki egy vércukrot. Az eredmény megdöbbentő. Az érték annyira magas, hogyha a mentősök nem érnek ki olyan hamar, akkor… Akkor bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna.

Keserves heteket töltöttek el a kórházban, mire sikerült beállítani az étrendet, ami mellett elviselhető vércukrai lesznek a gyereknek. Bele tudsz abba gondolni, hogy milyen gyötrelmes érzés az, amikor az imádott gyermeked könnyes szemekkel áll a hűtő előtt, mert szeretne enni valamit? És milyen borzalmasan fájdalmas érzés azt mondani neki, hogy nem? És ez csak rosszabb lett. Kevés étel, alacsony cukor… Mintha ez így menne! Mintha ez olyan könnyű lenne! Nem lehet megmagyarázni egy gyereknek, hogy nem kaphatsz csokit, mert akkor magas lesz a cukrod!

Van-e megoldás?

De kiút mindig van. Ez esetben is volt. Egy csodálatos találmány, amely segítséget nyújt abban, hogy Tomika cukra ne legyen magas. Egy kis szerkezet, az  inzulinpumpa folyamatosan adagolja számára az inzulint egy vékony kis csövön keresztül. Ez biztosítja az élhető életet számára.

Számtalanszor hallottam már tőle ezt a kérdést, de eddig nem értettem meg igazán. -„Anyu, később meggyógyulok?” Formálja a szavakat apró kis ajkaival, és tudod, hogy el kell mondod neki az igazságot, de mégsem vagy rá képes. Ilyenkor érzem igazán azt, hogy kegyetlen az élet. Miért Ő? Miért pont neki kell szenvednie ettől a borzalmas betegségtől? Annyi ember van a világon, aki sokkal, de sokkal jobban megérdemelnék, mint Ő. És mégis.

Talán, ez mind nem véletlen. Lehetséges, hogy az élet ezzel azt szeretné nekünk megmutatni, hogy igenis, harcolnunk kell. Legyen szó akárkiről… Nőről vagy férfiról, gyermekről vagy felnőttről… Mindig mindenkinek van oka harcolni. Csak arra kell figyelnünk, hogy ezt az okot magunk találjuk meg. Tomika azért küzd, hogy a diabétesszel együtt is megpróbáljon teljes értékű életet élni. A szülei azért küzdenek, hogy minden feltételt meg tudjanak neki adni ehhez. Én pedig azért küzdök, hogy ezt megpróbáljam nekik megkönnyebbíteni, mert nekem csak az a fontos, hogy Ők boldogok legyenek…

– Te vagy a csirke! – kiabálja ismét viháncolva, miközben beront a szobába, s szalad felém, hogy újra megmutassa nekem, hogy Ő a leghatalmasabb a világon.

2016. december

Nilla, Tomi „nagy”nénikéje