Ármin története

2019. 10. 07.-én megfordult velünk a világ. Álltam a sürgősségi osztály folyosóján, karomban a gyermekemmel, aki már állni sem tudott a lábán és egyetlen gondolat kavargott bennem: „Bármi is legyen az, megbirkózunk vele, de Istenem, csak maradjon életben!” És Istennek hála, így lett. Él. Vidám, tűzrőlpattant, lehengerlő és makkegészséges, csak éppen 1-es típusú diabéteszes, én viccesen csak annyit szoktam mondani: „túl cuki”

Nem ismertük fel a tüneteket, semmit nem tudtunk addig a cukorbetegségről. Hosszan tartó levertség, fáradékonyság, rá egyáltalán nem jellemző enerváltság, állandó ivás és pisilés. A hiperglicaemia tünetei. Eltelt majd egy év. Egy hosszú tanulási folyamat részesei lettünk, és minél mélyebbre ásunk, annál inkább azt érezzük, nem tartunk sehol. Egy biztos, ez a tanulási folyamat tényleg egy életen át tart majd.

Megtanultuk az alapokat, az inzulinok hatásgörbéitől, a szénhidrátszámoláson keresztül a vércukorszintet befolyásoló tényezőkig. Gyűjtjük a tapasztalatokat, hogy az ételek hogyan befolyásolják Ármin vércukorszintjét. Nap, mint nap tanulunk, olvasunk valamit, amiről addig még elképzelésünk sem volt.

És rendületlenül dobozolunk, pakolunk ki, pakolunk be, címkézzük a nasikat a játszóra, a mamihoz, a strandra, legyen gyorsan felszívódó és plusz lassú, legyen szénhidrátmentes, ha véletlen megmakacsolja magát a cuki, akkor se haljon éhen. És visszük az összes „új családtagunkat”, Sanyit (a vérszomjas cukimérőt), az inzulinokat, a szenzortelefont, tíz kiló kaját, és próbáljuk a gyereket sem otthon felejteni. Sárgulunk és a tekintetünk rögtön összetalálkozik, mikor egy spontán fagyizó családot látunk, vagy egy strandbüfében lángosozó gyereket, aki a füléig tejfölös…

Felosztjuk erőforrásainkat éjjel és nappal, vele vagyunk mindig, mindenhol, és mégis próbálunk távolról figyelni, nehogy megfojtsuk. Verítékezve szorítjuk a telefont az értekezleten, és imádkozunk, hogy Mami pótolja ki 10 szénhidrátnyi almalével a tízórait, mert a gyerek cukra éppen „bepadlózik”. Ezek vagyunk mi, folyton aggódó „diabszülők”, akik a nap 24 órájában életben tartjuk a nekünk legfontosabbakat, amíg meg nem tanulják életben tartani saját magukat. Bizonyos értelemben robotok vagyunk, állandóan ugyanazon rutintevékenységek mókuskerekében forgunk, miközben kényszerűségből feláldoztunk minden spontaneitást azért, hogy gyermekünk „majdnem teljes” életet élhessen.

A bölcsi, ami visszavár

Ármin alig pár hónapja kezdte meg tiszavirág életű bölcsis pályafutását, amikor betegségét diagnosztizálták. Az akkori kisgyermekgondozók végig figyelemmel kísérték Ármin felépülését, érezték ők is, hogy valami nincs rendben, de ahogy mi sem, ők sem ismerték fel a betegséget. A kórházi kezelés után az otthonunkban látogatták meg Ármint, és amikor elmeséltem, mivel is jár egy cukorbeteg gyermek gondozása, tágra nyílt szemekkel közölték, bármi is legyen az, megoldjuk. Szívmelengető volt azt érezni, hogy a gyermekemet szeretik, vissszavárják és a betegségével járó minden nyűgöt és plusz feladatot felvállalnak azért, hogy ő visszatérhessen a bölcsibe. Beadtuk igényünket a vércukormérő szenzorra, de méltányossági kérelmünk elbírálása pont egybeesett a szenzorok TB támogatottságának törvényi elfogadásával. Így, mire ez év májusában megkaptuk a próbacsomagot, a bölcsik már zárva voltak … A nyár végén azért még visszatértünk egy búcsúzóra, elköszöntünk szeretett Marika, Beus és Évi néninktől, és Ármin áhítattal nézte az ovi hatalmas udvarát, ami roskadásig volt játékokkal, és ahova első napján a bölcsiben megpróbált átmászni a kerítésen. Nemsokára ez már mind az övé lesz…

Biztató szavak

Az óvodai beiratkozás előtt körülbelül egy hónappal elkezdtem „puhatolózni”. Mivel a településen, ahol élünk, nem volt bölcsőde, kénytelen voltam Árminnal átiratkozni a szomszédos kisvárosba, így a hivatalos lakcímünk furcsamód nem esik egybe ideiglenes lakcímünkkel, ahol életvitelszerűen élünk. Nyilván, első körben ezt a két ovit kerestük fel.

Az egerági oviban többször is jártunk már, nagyon tetszett, kicsi, családias, Ármin egy nagy játszótérnek látta, egy volt csak a bökkenő: szívesen fogadnak minket, ellátják Ármint, megmérik a cukrát, meg is etetik, ha kell, de nem adnak be inzulint és életmentő injekciót.

A szomszédos település oviját telefonon kerestem meg a COVID-helyzet miatt. Miután elmeséltem, hogy Ármin cukorbeteg és számára keresek óvodát, és körülbelül mit is jelent az ő ellátása, az óvoda vezetője biztosított róla, hogy utánanéz és megpróbál egy csoportot találni Ármin számára, ahol megkezdheti ovis pályafutását. Pár hét múlva ismét telefonáltam és jó híreket kaptam. Ármint felveszik a Süni csoportba, ahol egy idős, cukorbeteg hölgy lesz a dadusa, ő elvállalta Ármin gondozását. Hitetlenkedve, megdöbbenten kérdeztem vissza, hisz még felfogni sem mertem: „Pontosan mit is vállal?”Mindent” – hangzott a magabiztos válasz – „inzulinadást, etetést, cukormérést, hiszen a saját betegsége miatt tudja, mi a teendő”.

Óriási megnyugvás és öröm omlott rám, a kisfiam jó kezekben lesz, és ha a dadus nem is lesz olyan ügyes eleinte, kit érdekel, akarja, és aki akar, az tanul. Boldogan újságoltam mindenfelé, amerre jártam. Döntöttünk. Ármin a szomszédos településre megy oviba, hiszen ott teljes körűen el tudják látni, én munkahelyet váltok, hogy közelebb legyek és rugalmasabban tudjak besegíteni az óvónéniknek. A fél állás mellett megigénylem a GYOD-ot, hogy ebéd után haza tudjam vinni Ármint, és ne az óvoda „kínlódjon”, ha alvás közben netán zuhanó cukival meg kell itatni vagy etetni, illetve ha a magas cuki miatt „korrekciózni” kell.

Szép remények

Augusztusban telefonon megkerestem a Süni csoport dadusát. Már akkor volt egy furcsa érzésem. Kedves volt ugyan, de az volt a szava járása, hogy „ha a vezető ezt elvállalta”… Rossz érzés fogott el. Aztán érkezett az óvónéni telefonhívása, akinek kedves, csacsogó hangja hallatán ismét remény fogott el, menni fog ez. Egyedüli újoncként a süni csoportban megjelentünk egy előzetes beszélgetésre, ahol az óvónéni elmesélte, mi a dolgok menete. Beszereztünk mindent, összekészítettem egy dobozt Ármin számára, ami mindig a csoportszobában lesz, és amiben minden, de minden megtalálható, amire valaha szüksége lehet. Egyeztettünk egy időpontot, amikor bemegyek az oviba és mindenki ott lesz, és rám fog figyelni. Jól fel kell készülnöm. Miről is beszéljek? Nyilván, első körben az 1-es típusú cukorbetegség alapjairól. Aztán pedig a vércukormérésről, inzulinbeadásról, étrendről és napirendről. De nem titkolhatom el az életmentő injekció beadásának esetleges szükségességét sem… Őszinte leszek, de elmondom nekik, hogy ne féljenek, mert én mindig itt leszek, minden pillanatban telefonon elérhető vagyok, ha kell, az első két hétben minden nap ott leszek az oviban és megmutatom, hogy nem is olyan bonyolult és félelmetes ez, mint most első hallásra tűnik.

Beszélek. Ők döbbenten figyelnek. Úristen, már félnek. Látom az arcokon. Egyikük már látott cukorbeteget elájulni, a földön rángatózni, retteg attól, hogy Ármin elájul és be kell adni neki az életmentő injekciót. Rendben, félelmet eloszlatni, „dehogy kell, hívod a mentőt, hiszen Pistike is leeshet a mászókáról, akkor is rögtön mentőt hívsz”. A másik nem tudja mi az a cukorbetegség, ő azért fél, mert olyan sok az információ, azt se tudja, mit jegyezzen meg, már az első mondatnál elakadt. Az idős hölgy, a dadus pedig csak ül, somolyog a bajusza alatt, majd megszólal: „Tulajdonképpen ez nem is olyan bonyolult, ha látom, hogy alacsony a cukra, meg kell etetni és nem lesz gond. Ha pedig magas, leül és iszik, majd lemegy.” És igen! Győztem! Ott a pont, ott az én emberem, ő tudja, érti, tapasztalta, hogy nem olyan félelmetes ez. Egy kis gyakorlati tapasztalat és eloszlik majd minden félelmük. Én pedig elmondom, ha kell, százszor elismétlem, hogy bízom bennük, hiszen rájuk bízom azt, aki nekem a világon a legfontosabb. Csak próbáljuk meg! „Rendben, próbáljuk meg.” – hangzik a másik oldalról. Nyert ügyünk van. A magabiztos, határozott igen helyett ugyan csak egy próbaidőnk van, de megpróbálják, és két hét elég hosszú idő ahhoz, hogy megtapasztalják, menni fog ez. Szerencsés vagyok, hogy az új munkahelyem támogat ebben, és az első két hét a beszoktatásé.

Az óvodai beszoktatás

2020. 09. 01. (kedd): Első nap az oviban

Érkezés menetidő szerint 9.15-kor, elcsattan az első fénykép a „kis cseresznyéről” az ovi udvarán, mosolyog, bár rendkívül aggódik, nehogy anya lelépjen, többszörösen meggyőződik róla, hogy biztosan egész nap mellette maradok-e. Megérkeztünk, ismerkedünk a hellyel, Marika néni, a dadus nagy szeretettel fogad minket, mutogatja és ismerteti a tudnivalókat, körbe vezet minket, mesél a napirendről, mit, hová, hogyan. Az óvónéni is kedves, de látom, hogy fél. Hiába mutogatom a szenzortelefont, hogy Ármin cukija magas az izgalomtól, úgyhogy valószínűleg kicsit később fog majd sor kerülni a tízóraira, nem nagyon tudom elkapni a pillantását, nézi, de nem vagyok benne biztos, hogy látja. Marika néni nézegeti a telefont, kérdezget, tervezgeti, hogy legyen, hogy lenne jó. Megérkezik a másik óvónéni is, aki szintén kedves, de vele sem sikerül szót váltani az Árminnal kapcsolatos teendőkről. Kicsit aggódom. De túl vagyunk a délelőtt felén, a gyerek jól van, a tízórait megkapta, az udvaron játszik. Kissé izgulok, mert kisgyermekkora óta nem hajlandó elviselni semmiféle sapkát a fején, hogy fogják ráadni a sárga egyen-baseballsapkát, sebaj, legyen az ő gondjuk, nekem ezen már nincs erőm stresszelni, talán még meg is kedveli. Homokozik, talált magának egy játszótársat, egyforma dinós benti cipőjük van, nem lesz itt gond. Kezemben a távmonitorozásra használt telefonom, amin nyomon követem a szenzortelefonon látható cukorértékeket. „Szívesen letöltöm a miniapplikációt, akkor nem kell a gyerek után futkosni”, de az óvónéni nem reagál. Sebaj, majd holnap. Vége a délelőttnek. A gyerek hivatalosan beíratva, a tartós betegség igazolás csatolva, Ármin rendben, holnap is lesz egy nap.

2020. 09. 02. szerda: Második nap az oviban

Ma kicsit távolabb húzódóm és figyelek, hagyom, hogy az óvónénik és Marika néni kezükbe vehessék a gyeplőt, tegnap talán túl ragadós voltam, nem leszek mindig itt, ha valami nem megy, úgyis kérdeznek. Aggódva figyelgetem a csoportszoba előtti padon, hogy Ármin cukija „kilő”, izgul, hogy anya vajon itt ül-e még. Semmi, már másfél órája itt vagyunk. A szenzortelefont az óvónéni asztalára tettem, de még egyszer sem pillantott rá. Kivonultam, nem akarok zavarni, belegázolni a kis megszokott mikroklímába. Fél 10 körül Marika néni, ahogy kell, rápillant a telefonra és megállapítja, hogy magas a cuki. Kijön, szól, hogy magas Ármin cukra, adtak neki inni. Én elpottyantok egy örömkönnyet és csak annyit tudok kinyögni, hogy ”köszönöm, erre vártam”, és hogy „ennél többet én sem tudnék tenni otthon”. Marika néni kérdez, kell-e írni, ha iszik, én válaszolok, hogy nem. Hát ez csúcs. Menni fog ez, Marika néni már most szuper ügyes.

Baljós árnyak és a megmásíthatatlan ítélet

A következő pillanatban érkezik az óvodavezető, és gyászos pillantással invitál, hogy üljünk le az irodájában és beszéljünk erről újfent. A csudába … tudom, mi jön. Egy „ez  most kínos lesz” erőteljes felütés után elkezdődik. „Az elmúlt napok tapasztalatai alapján …” Milyen napok? Tegnap voltunk először pár órára. Milyen tapasztalatok? Hiszen tapasztalata csak Marika néninek van, de ő nincs itt, az udvaron vigyáz a gyerekekre. Milyen tapasztalatot gyűjtött a két óvónő, akik szemlesütve ülnek és várják, hogy túl legyenek ezen a beszélgetésen. „Bár az első két nap minden flottul ment, nem lesz ez mindig így”. Mondatfoszlányok … Túl nagy felelősség … Rettegek a tűtől … De hát az inzulinadásról még nem is beszéltünk, szinte alig kell beadni, mert mixinzulinnal ebédkor szinte mindig alacsony a cuki, majd beadom én ebéd után, ha megjövök… de minek is beszélek, úgysem hallják. Hallgatom. Előre hallom a fülemben a mondatokat, olyan ismerősen csengenek. Előző délután hallottam őket, Kocsisné Gál Csillától, aki a Szurikáta Alapítvány nevében keresett meg, segítséget ajánlva, mivel olvasta aggódó bejegyzésemet a diabos Facebook-csoportban. De hiszen ezek ugyanazok a mondatok, amiket ilyenkor „szokás” mondani: Túl nagy felelősség. Túl sok figyelem. Rettegek a gondolattól, hogy… Mi lesz, ha … 27-es csoportlétszám mellett … Mindig mellette kell lennie valakinek … Dehogy! Már miért kéne, csak rápillantasz félóránként a telefonra, de hát amúgy is háromszor riaszt, mielőtt alacsony lesz a cuki, szóval az sem baj, ha elfelejtetek rápillantani. De hát a hangzavar a csoportszobában és az a nagy udvar… És csak záporoznak az ismerősen csengő mondatok, szinte már tudom, melyik lesz a következő. Ítélethirdetés következik: a beszoktatás során tapasztaltak alapján úgy látjuk, Ármin óvodai ellátása nem megoldható.

A könnyeimmel küzdök. Próbálok pontról pontra haladni az érvelésben, egyenként megcáfolni a megcáfolhatatlant, hiszen itt már nem objektív, hanem szubjektív tényekről van szó. Az egyik óvónéni, bár egy hete még azt sem tudta, mi fán terem a cukorbetegség, ismer olyan 1-es típusú diabéteszes gyermeket, akinek stabilan „be van állva a cukra”, legalábbis nem ingadozik ennyire. Jó neki. Ráadásul retteg minden tűtől, még az ujjbegyszúrótól is. A másik óvónéni nem meri vállalni a felelősséget, mert fél, hogy Ármin elájul vagy holtan esik össze az ovi udvarán. Marika néni pedig olyan ügyes, ő olyan jól csinálja, ő biztos bevállalja azt a cukimérést vagy egy-két inzulinbeadást, de Marika néni helyett mégsem nyilatkozhatok, nem volna fair, hiszen nincs jelen. Így hát hallgatok és könnyeimmel küzdök. Ahogy elcsendesülök, érzem, értem, hogy nincs más lehetőség, menni kell.

Biztos bennem volt a hiba!

És jön az önvád. Lehettem volna határozottabb, nem lett volna szabad ennyire őszintének lennem, túl sok információt közöltem. Megemlítem, hogy a törvény szerint a körzeti óvoda köteles ellátni Ármint, nem nekem tesznek szívességet, én pedig azért hozom az oviba, mert kötelező. Beírattam, a betegségéről már a felvétel előtt tudtak. No, de azt nem tudták, mert én nem úgy állítottam be, hogy ez ennyire bonyolult, és hogy ő ennyire sok plusz figyelmet igényel. A COVID-ra hivatkoznak, otthon tarthatom, ha akarom. De minek? Hiszen nincs semmi baja, makkegészséges, erős az immunrendszere és közösségbe vágyik. „Az állandó lakcímünk ugyan valóban ehhez a helyhez köt minket, de hát életvitelszerűen mégsem itt élünk, hanem a szomszédos településen” – hangzik fel az újabb vádpont. Mire észbe kapok, épp azon megy a vita, hogy lehet, hogy nem is ők a körzeti óvodánk. Ezt is megcáfolom, de. És javaslom, ha nem tudják megoldani, kérjenek segítséget a fenntartótól, hiszen a törvény kötelezi arra, hogy próbáljon megoldást találni. Vagy nem? Már nem is tudom, félek kimondani. De nem is kell, stratégiát váltanak. Jön az érzelmi megközelítés. Hiszen bárki gyermeke lehet cukros, az övék is, és egy jó anya biztos nem hagyná olyan helyen a gyermekét, ahol nem tudják ellátni és nincs biztonságban. Érkeznek a hasznos jótanácsok, a segítőkész javaslatok: egy másik, alacsonyabb csoportlétszámú óvodát kéne keresni, ott biztosan jobban oda tudnak figyelni … stb … stb … stb.

Ennek vége. Itt már nincs mit tenni, azon gondolkodom, merre tovább. Már nem is hallom, amit mondanak, csak az ér lüktetését a fejemben, menni kell tovább, elvinni a gyereket. Nehezen szabadulok az érvelésáradatból, de elnézést kérek, mennem kell, új óvodát kell találnom Árminnak, majd jelentkezem.

Kiérve a folyosóra feltör belőlem a zokogás, fáj, szívet tépően fáj, hogy az én kis „cseresznyém” nem kell, nem akarják. Ármint zokogva találom az udvaron, Marika néni ölében sír, ő pedig ölelgeti, vigasztalja. Megsimogatom a dadus vállát, megköszönöm, hogy velünk volt, Árminnal a kezemben indulok pakolni. Zokogunk mindketten, próbálok megnyugodni, hiszen ő is meg van ijedve, érzi rajtam az elkeseredést, a csüggedést, a fájdalmat. Próbálom nyugtatni, hogy ez nem a nekünk szánt hely, megkeressük azt, amit a Jóisten nekünk szánt, ahol biztonságban lesz, és jól fogja magát érezni. Nem tudom, ki, egy ismeretlen hölgy érdeklődik, együttérzően vigasztal, kedvesen búcsúzik és biztat. És becsukódik mögöttünk az óvoda ajtaja, ami mindig is zárva volt.

Befogadó, szerető óvodát találni…

Bánt, fáj, bosszant, dühít a tehetetlenség, de hajt az anyai ösztön, Árminnak új ovi kell. Próbálom megfogalmazni, mi bánt a legjobban. Anyaként az, hogy a gyermekemet elutasítják, megbélyegezik, és falat emelnek elé. Hogy bánat éri, pedig jól tudom, hogy két és fél éves kora óta minden napja az önfegyelemről, önmegtartóztatásról, elfogadásról, tanulásról és a szabályokról szól. Hogy azóta nem lehet igazán gyerek. És most újabb akadály gördült elé, pedig még ki sem lépett a nagybetűs életbe. Pedagógusként más bánt: hogy miért nem próbálják meg, hiszen nekünk az egyetlen érték a gyermek, ő a munkánk Alfája és Omegája, ő érte van, és ő általa nyeri el értelmét a sok küzdés az oktatási rendszer minden nyűgével-bajával a nyakunkban. Érte vagyunk, az ő érdekeit tartjuk szem előtt, és ha problémával szembesülünk, akkor rögtön azon kattogunk, hogy oldjuk meg. Anyaként és pedagógusként sem tudom elfogadni, ami történt, elindult bennem valami, ami nem visszafordítható. Erőt és feladatot kaptam, hogy a történetünk értelmet nyerjen, hogy az utánunk jövőknek könnyebb legyen az út.

Ármin most már jó helyen van. Az Egerági Táltos Csikó Óvodában szeretettel fogadják, cukit mérnek, etetik, itatják, figyelnek rá. Az inzulint én adom be, a tízórait és az ebédet én viszem, mindent egyenként felcetlizek pontos szénhidrát adatokkal, és ebéd után hazaviszem őt. Rohanok lélekszakadva a munkahelyemről, és csak remélni tudom, hogy kompenzálhatom majd ezt a „tikkemet” azzal a lelkesedéssel, amivel az iskolában a gyerekekért dolgozom. Száguldok haza az autópályán, hogy ebéd után ne menjen túl magasra a cuki, órák között a telefonom képernyőjét bűvölöm, majd felrobbanok, mikor nem tudom elindítani a távmonitorozást, minden pillanatban készenlétben állok, a telefon mindig mellettem, hogy segíteni tudjak, ha bármi gond van. De végre van egy hely, ahol Ármin újra gyerek lehet, ahol újra egészséges lehet, és ahol megélheti és megtanulhatja, amit egy óvodásnak meg kell élnie és tanulnia. Közösségben lehet, leválhat, önállósodhat és fejlődhet, mert ez a világ rendje.

Jogok-kötelezettségek és a valóság

Semelyik szülőtársamnak nem kívánom azt, amit akkor, ott, abban az irodai szobában átéltem. Az elmúlt hetek aggódását, hullámzását remény és reményvesztettség, aggódás és elengedés között. Azt kívánom, hogy legyen könnyebb útjuk, és a mi történetünk legyen a legrosszabb, ami megtörténhet egy cukorbeteg gyermekkel ma Magyarországon. De tudom, sajnos nap, mint nap szembesülök vele, hogy ez korántsem így van. Ma Magyarországon törvény határoz arról, hogy a szeptember 1.-ig harmadik életévüket betöltő kisgyermekekre óvodakötelezettség vonatkozik. A törvény előírja, hogy az oktatási-nevelési intézménynek kötelessége ellátni a pedagógiai jellegű feladatokat (odafigyelés, a gyermek étkeztetése), azonban a valóság mást mutat. A törvény szerint az oktatási-nevelési intézmény dolgozói nem kötelezhetők egészségügyi feladatok ellátására (cukormérés, inzulinadás, életmentő injekció beadása), a valóságban mégis sokan bevállalják, mert szemükben a gyermek érdeke az első. Mások intézményi szinten elzárkóznak tőle, mert félnek. A fenntartónak törvényi kötelezettsége megoldani a diabéteszes gyermek gondozásával kapcsolatos egészségügyi feladatokat, de mint jelen esetben sem, az esetek többségében a probléma el sem jut a fenntartóig. Ha pedig eljut, hát vajon van-e garancia rá, hogy megoldódik? Ma Magyarországon erősen jelen van a diszkrimináció, és az intézmények jó része nem tesz eleget törvényi kötelezettségének. De léteznek az országban olyan intézmények, ahol a pedagógusok nyitottak, a probléma megoldására fókuszálnak, hajlandóak szembenézni félelmeikkel, segítséget kérni, horizontjukat tágítani. És léteznek azok a szervezetek, orvosok, önkéntesek, akik örömmel nyújtanak segítséget az őket megszólító intézményeknek, pedagógusoknak.

Jó helyen tudni gyermekemet

Ármin története jóra fordult, bár a problémánk csak részben oldódott meg. Az inzulinbeadás egyelőre nem megoldott, az inzulinpumpát pedig még nem merjük bevállalni, sokszor átbeszéltük, de úgy látjuk Árminon, még nem jött el az idő. A szenzorozás nehézkes, kifogtunk egy hibás szériát, az utolsó nyolc szenzorunk közül egy sem működött megfelelően, mindet cserélték, de a rossz tapasztalat rányomja bélyegét a bizalomra. Nemsokára inzulinterápia váltás, egy újabb tanulási és tapasztalási folyamat. De Ármin jól érzi magát az oviban, sokat fejlődik és tanul, minden nap vidáman megy és vidáman jön, mesél, énekel, kérdez … rengeteget kérdez. Hogy tényleg olyan nehéz-e egy cukorbeteg gyermek óvodai ellátása? Hát, biztosan nem könnyű, de úgy látom, megoldható. Ármin mostani dadusa sokat olvas a témában, ügyesen menedzseli Ármint, tudom, hogy vannak dolgok, amik aggasztják, amiktől tart, de mégsem érezteti sem velem, sem a gyermekemmel, hogy teher lenne számára Ármin ellátása. Én pedig nyugodt vagyok. Amikor tudom, figyelem a cukit távolról, de nem borulok ki, ha éppen hipózik vagy magas, mert valahol legbelül érzem, hogy jó helyen van, és pillanatnyilag nekem ennyi elég, a többi majd alakul.

2020. ősze

Ritter Andrea, Ármin anyukája és pedagógus


Kedves Pedagógusok! Kedves Szülők!

A diabTanodában  – pandémia miatt – online várjuk az óvodapedagógusokat, pedagógusokat 5 órás képzésünkön, ahol teljeskörű tudást adunk át, aminek a birtokában magabiztosan tudják majd segíteni  diabéteszes óvodásukat vagy iskolásukat. Akár az otthonából, akár az intézményéből bármelyik pedagógus be tud kapcsolódni, ha van internethálózatuk, számítógépük/laptopjuk/tabletjük vagy telefonjuk.

Az oktatás a zoom rendszeren keresztül történik, az ehhez szükséges nagyon egyszerű használati módhoz ismertetőt küldünk a jelentkezőknek.

Következő képzésünk: 2020. november 25. (szerda) 10.00-15.00 óra – online és beszámíttatható a pedagógusok kötelező továbbképzésébe.

Még több információ és jelentkezési lehetőség itt>>>diabTanoda