Timi története

Timi most 7 és fél éves. Diabéteszének története tavaly nyáron kezdődött. Pontosabban már biztos, hogy pár hónappal korábban, hiszen az óvodában szóltak az óvó nénik, hogy a délutáni alváskor 3-4 alkalommal is felkel, mert pisilnie kell. Este lefekvéskor is ugyanezt adta elő.

Timi és a fa P1270044

Akkor arra gondoltam, hogy biztosan nem akar lefeküdni, hiszen többször is kifejtette, hogy utál délután aludni, este is mindig próbálta húzni az időt, hogy még egy mesét olvassak, simogassam a hátát, beszélgessünk még egy kicsit. Akkor eszem ágába sem jutott, hogy cukorbetegség lehet a háttérben, ugyanis ez csak lefekvéskor jött elő, napközben semmi gond nem volt.

2015 plakát kicsi NYOMDAI MINŐSÉG(1)Aztán jött a nyaralás…

Akárhova mentünk, állandóan mosdót vagy bokros helyet kerestünk, mert Timinek pisilnie kellett. Persze közben sokat is ivott, de nyár volt, meleg volt, gondoltuk ez lehet az oka. Néhány nap után gyanakodni kezdtem, hogy ez mégsem „normális”. Ekkor már eszembe jutott a gyermekorvosi rendelő falára kiragasztott Szurikáta Alapítványos plakát: „A gyerekek is lehetnek cukorbetegek!”. Erre korábban, amíg a rendelőben várakoztunk, sokszor ránéztem, de úgy gondoltam, nem ránk vonatkozik. Mi egészségesen élünk, velünk ilyen nem fordulhat elő. Hát, kb. ennyit tudtam az 1-es típusú diabéteszről akkoriban.

Még pár napig próbáltam magammal elhitetni, hogy biztos felfázott, hiszen a nyaralás alatt a földön – polifoam-okon aludt, de mihelyt hazajöttünk, elmentünk a gyermekorvosunkhoz, aki a vizeletből 33-as vércukrot mért. Álltunk Timivel ketten a rendelőben, én egy darabig megszólalni sem bírtam, mert biztos voltam benne, hogy elsírom magam, de nem akartam Timit megijeszteni. Aztán csak annyit tudtam kinyögni, hogy „ez nem fog elmúlni ugye?” A választ tudtam rá, de semmi sem jutott az eszembe, szerintem még a nevem se. Csak álltam leforrázva. Aztán kezdett kitisztulni a kép: ezentúl inzulint kell kapjon és nem ehet cukros ételt. Még ezt is tudtam erről a betegségről, de hogy valójában mi vár ránk, arról fogalmam sem volt.

Kórház és a diabétesz “tanulása”

Sajnos – bár nekünk egy kis könnyebbséget jelentett – a doktor nénink, Dr. Nagy-Szakáll Zsuzsanna is diabéteszes, ezért saját tapasztalatának is köszönhetően a lehető legjobb kezekbe kerültünk. Egy hétig a Szent János Kórházban voltunk, ahol amellett, hogy Timi cukrát beállították, komoly oktatásban részesített minket Dr. Blatniczky László főorvos úr, ennek köszönhetően hamar megértettük, hogy miről van szó, és mit miért kell tennünk. Emellett dietetikai „képzést” is kaptunk. Ezekért mind nagyon hálás voltam, mert magamtól biztosan sok-sok energia, idő és tévelygés árán tanultam volna meg mindezt. Majd amikor már lehetett, átmentünk a Budai Gyermekkórházba, ahol a szükséges technikákat is megtanultuk (vércukormérés, inzulin-beadás).

Timi sokat dühöngött ebben a másfél hétben, hogy milyen hely ez, hogy nem adnak neki enni (bár szerintem többet evett, mint nem diabéteszesen, de nagyon nehéz volt megszoknia, hogy nem akkor és azt, amikor és amit szeretne), utólag nem maradt benne semmi rossz emlék, sőt csak arra emlékezett, hogy milyen jókat játszottunk együtt és felfedeztünk titkos helyeket a kórház udvarán.

Vágjuk földhöz az inzulint!

imi és a szikla IMG_20170304_160627Azóta elvégezte az első osztályt. Kezdetben kisebb zökkenőkkel, de megoldódott az iskolai beilleszkedése, van sok barátja, imád játszóterezni, fára mászni, jár ritmikus gimnasztikára, jövőre szeretne furulyázni tanulni. Tehát éli a vele egykorú gyermekek vidám életét, csak néha meg kell állni egy vércukormérésre vagy inzulin beadásra. Ez azonban még nem mindig megy simán, néha nagyon dühös tud lenni és közli, hogy vágjuk földhöz az inzulint, ilyenkor megölelgetem, próbálom neki újra és újra elmagyarázni, hogy ez miért muszáj, amit persze megért, és teszi a dolgát. Aztán hál’ Istennek, mint minden gyerek, meg is feledkezik a rosszról és szalad tovább: élni a normál életet.

2017. június                                                  Habné Nagy Laura, Timi anyukája