Martin története

Ha valaki megkérdezné, hogy melyik volt életem legnehezebb éve, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy a 2009-es. És nem csak azért, mert akkor diagnosztizálták a fiam cukorbetegségét, valahogy minden rossz dolog és nehézség arra az évre esett.
Márk és Martin

Márk és Martin

BALJÓS ÁRNYAK

Kezdődött azzal, hogy márciusban leépítések voltak a munkahelyemen, és elvesztettem az állásomat. Nem sokkal előtte vágtunk bele egy építkezésbe, így nem volt kérdés, hogy gyorsan másik munkát kell találnom. A korábbi munkaadóm versenytársánál helyezkedtem el, akik ezért hetekig perrel fenyegettek.  Az új főnököm sem volt egyszerű ember, de ezt nem részletezném, pedig tudnék mesélni……a lényeg, hogy lelkileg teljesen padlóra kerültem. Nyár közepén sikerült eladnunk a lakásunkat – kellett a pénz az építkezéshez – ezért augusztusban egy időre hazaköltöztünk a szüleimhez. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, szeptemberben elkezdték a fiúk az új ovit. Martin 5 és fél éves, Márk 4 éves volt akkor.

Szeptember 16-án fontos megbeszélésre készültem az új munkáltatómmal. Hárman utaztak ide Olaszországból a találkozóra. Féltem nagyon ettől a találkozótól, de tudtam, hogy túl kell esnünk rajta, a jövőm múlik ezen.
Néhány nappal előtte gyanús jeleket vettem észre Martinon. Nagyon sokat ivott, sokat pisilt, az utóbbi időben fogyott is, pedig rengeteget evett. Még örültem is neki, hogy végre rendesen eszik, hihetetlenül jó étvágya volt. Ami még furcsa volt, hogy sokkal fáradékonyabb volt, mint előtte. Az Aikido edzések után alig bírt mozogni. Ez már korábban is feltűnt, amikor még a régi lakásban laktunk. Hazajöttünk az edzésről, és alig tudta felvonszolni magát a 4. emeletre.
Ettől függetlenül teljesen egészségesnek tűnt, azt gondoltam, biztos megviseli őt az új környezet, az óvoda váltás, de azért elvittem őt a gyerekorvoshoz, mert éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Épp azon a reggelen mentünk orvoshoz, amikor arra a bizonyos fontos céges találkozóra készültem.

11146061_10205045500151533_787465521_n

Martin a kórházban

Az orvos vérvételre küldött, délután kellett mennem az eredményért. A gyerekorvos átküldött a diabetológiára, ahol közölték velem, hogy a fiunk valószínűleg diabéteszes, mert az éhomi vércukra 10,4 volt. Hiába próbálok visszaemlékezni arra a beszélgetésre, mintha meg sem történt volna, semmi nem maradt meg bennem, csak az, hogy másnap reggel be kell mennünk az 1-es számú Gyermekklinikára, és ha esetleg éjszaka hányna a fiam, akkor nem várhatunk reggelig, azonnal menni kell.

Szerencsére nem volt időm arra, hogy a netet böngésszem, hazarohantam átöltözni, és már indultam is a megbeszélésre. Az instrukciókat megkapta a család, ha bármi történik, azonnal hívjanak és indulunk a kórházba. A megbeszélésről szintén nem maradt sok emlékem, csak a testem volt jelen, a gondolataim valahol egész máshol jártak: – Diabéteszes a fiam? – És az mit jelent? – Á, biztos csak valami tévedés. – És, ha mégis az? – Majd nem eszik cukrot, és minden rendben lesz. – Vagy nem csak ennyiről szól a diabétesz? – De hát nincs is senki a családban, akinek diabétesze lenne. – Miért pont ő? – És miért pont most? – Legyen már holnap, én ezt nem bírom ki!!!

Másnap reggel bementünk a klinikára. Vért vettek, és nem sokkal később újra közölték a diagnózist: Diabétesz Mellitus, és már kapta is Martin az inzulint. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem tudtuk fogni, hogy innentől kezdve minden megváltozik, semmi sem lesz olyan, mint régen.

A KÓRHÁZBAN

A fiam ekkor még csak 5,5 éves volt, de hang nélkül tűrte a szúrásokat. Mi pedig felválta sírtunk a folyosón a férjemmel, és elképzelni sem tudtuk, hogyan tovább.
Martin jól viselte a kórházban töltött 1 hetet, csak az öccse, Márk hiányzott neki nagyon. Videó üzeneteket küldtek egymásnak, mert látogatni nem mehetett be hozzá Márk. Azóta sem tudtam megnézni azokat a videókat, majd talán most előkeresem valahol.

Márk és Martin

Márk és Martin

Azt hiszem, Martin tartotta bennünk az erőt, hogy láttuk, mennyire könnyen veszi a dolgokat. Persze miután hazamentünk, voltak neki is kirohanásai, amikor nem ehette azt, amit a többiek. Emlékszem, egyszer az oviban nyalókát ettek a többiek, természetesen ő nem kaphatott. Nem szólt semmit, nem hisztizett, de amikor mentem érte az oviba, elszakadt nála a cérna. Meglátott a fán egy gesztenyét, amit nem értünk el, de ő annyira szerette volna, hogy elkezdett keservesen sírni, hogy neki az kell! Nem értettem, hogy miért ilyen fontos neki, de végül hazamentünk egy seprűért és csak sikerült megszereztük azt a gesztenyét. Csak később mesélte el szomorúan, hogy egyedül ő nem ehetett nyalókát, és akkor értettem meg, hogy miért volt ennyire elkeseredve a „gesztenye miatt”. Valahol ki kellett adnia magából a mérgét.

AZ  ÚJ ÉLETÜNK

A kezdeti nehéz időszak után lassan-lassan összeszedtük magunkat. Az oviban segítőkészek voltak az óvó nénik, az ebédet meg tudtuk oldani úgy, hogy beszaladtam cukrot mérni, inzulint adni, és kimérni az ebéd adagot, vagy vittem neki otthonról, ha olyan volt, amit nem ehetett. A munkámat továbbra is gyűlöltem, de legalább otthonról dolgoztam, ami egy diabéteszes gyerek mellett nem elhanyagolható szempont.

Azért érdekes, hogy a gyerekek mennyire fogékonyak a szüleik problémái iránt. Mintha a kis antennáikkal vennék az adást, és próbálnának a maguk módján segíteni. Valahogy november lehetett, amikor Olaszországba kellett volna utaznom, de addigra már annyira eldurvult a viszony a főnökömmel, hogy legszívesebben lemondtam volna az utat, de nem volt merszem hozzá. Már le volt foglalva a repülőjegy, másnap kellett volna indulnom, amikor Martin elkezdett hányni. 2 hányás után pakoltunk, a harmadiknál indultunk a kórházba, és lemondtam az utat. Nem érdekelt, hogy elveszítem az állásomat, vagy sem, nem lett volna az a pénz, amiért itthon hagytam volna Martint, pedig tudtam, hogy számíthatok az édesapjára és a nagyszülőkre is, mégis maradtam.

AMIKOR A DOLGOK  VÉGRE A HELYÜKRE KERÜLNEK

A következő szeptemberben beköltöztünk az új lakásba, és innentől kezdve kezdtek jóra fordulni a dolgok. Az iskolát már úgy kezdte Martin, hogy szinte önállóan kezelte a diabéteszét. Persze telefonon segítettem neki, vagy ha kellett, beszaladtam hozzá az iskolába.
Új munkahelyem lett, amit azóta is imádok. Továbbra is itthonról dolgozom, de most már 11 éves Martin, így legfeljebb csak telefonos segítségre van szüksége időnként.

Martin, Milen és Márk

Martin, Milen és Márk


2012-ben megszületett a harmadik kisfiunk, Milen. Mindig is három gyermeket szerettük volna, de amikor kiderült Martin betegsége, egy kicsit elbizonytalanodtunk, hogy vállaljunk-e még egy gyermeket vagy sem. Azt gondolom, hogy életünk egyik legjobb döntése volt a kistesó, kizökkentett minket a diabéteszes hétköznapokból. Minden diabéteszes gyermeket nevelő szülőnek ajánlom, a legjobb terápia! 🙂

MI JÓT “HOZOTT” NEKÜNK A DIABÉTESZ?

És ahogy a mondás tartja, „minden rosszban van valami jó”, igaz ez a diabéteszre is. Azt gondolom, hogy azóta sokkal jobban odafigyelünk arra, hogy milyen ételeket eszünk. Az egész család egészségesebben étkezik, és nem csak Martin, de a testvérei is kevesebb édességet esznek, mint egy átlagos gyerek.

Rengeteg új barátot ismerünk meg a diabétesz által, akik tartják bennem a lelket, amikor éppen mélyponton vagyok, akik bármikor segítenek, ha szükség van rá. Ők tudják csak megérteni, hogy mit jelent a hangulat és vércukorérték fordított arányossága, hogy mit jelent részt venni egy születésnapi partin, vagy egy vattacukros, kürtöskalácsos gyereknapi rendezvényen. 

Hálás vagyok, hogy a nagyszülőkre is mindig számíthatok. A szüleim, és a férjem szülei is nyitottak voltak arra, hogy megtanulják a diabétesz kezelését. Az elején nehezen engedtem el magam mellől Martint, csak akkor éreztem biztonságban őt, ha mellettem volt, és én tartottam kontroll alatt a vércukrát. Főleg az éjszakáktól aggódtam. Ha a nagyszülőknél aludt, folyamatosan a telefont néztem, hogy el tudnak-e érni, ha bármi gond van. Az évek alatt, ahogy egyre önállóbb lett Martin, én is sokat változtam. Ma már sokkal bátrabban engedtem őt távol magamtól. Az idei szünidőt is a bolgár nagyszülőknél töltik majd a fiúk. Azt nem mondom, hogy egyszerű lesz, de az inzulinpumpának és a modern technikai eszközöknek (telefon, Skype) köszönhetően azt gondolom, hogy meg tudjuk oldani a problémákat, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogják érezni magukat a fiúk. 

2015. április

                                                                            Reményi Réka

Réka további írásait itt olvashatjátok:

10 dolog, amit soha ne mondj egy diabéteszes gyermek szülőjének

Diabéteszes gyermek az iskolában

Réka által készített videókat itt nézhetitek meg:

12 tévhit az 1-es típusú diabéteszről

Néhány jel, amely arra utal, hogy diabéteszes gyerek szülője vagy

Réka által fordított és feliratozott videók:

Kis Rocco félrediagnosztizált diabéteszének története