Milyen az élet az Egyesült Királyságban? Egy diabéteszes gyermeket nevelő család elbeszéléséből Ti is megismerhetitek. Íme:
8 éves a fiam, 2 éve diagnosztizálták a diabéteszét. A háziorvos szűrte ki a tipikus tünetek (sokat ivott, sokat járt pisilni, fogyott) alapján. Bő egy éve, hogy kiköltöztünk Angliába. Az igazság az, hogy kalandvágyból, mert meg szerettük volna nézni milyen az élet a “nagy” nyugaton.
A repülőútra vittünk egy igazolást a magyarországi orvosunktól a diabétesszel kapcsolatos eszközökről, az igazolás tartalmazta az összes gyógyszert és segédeszközt, amik nálunk voltak. Senki nem kérte a kis hűtőtáskát, amiben magukkal vittük, nem firtatták, mi van benne, de ahogy hallottam ez esetenként változó. A lényeg, ha hivatalos orvosi papírokkal rendelkezik az ember, akkor nem okoz problémát az utazáskor, hogy pen, ujjbegyszúró van nála.
Az első kellemes meglepetés az iskolában ért bennünket, mivel a bemutatkozás, ismerkedés időszakában nem értették, hogy miért hangsúlyozom többször is, hogy a kisfiam diabéteszes. Majd megnyugtattak, hogy nem lesz gond a kezeléssel kapcsolatban, mert erre külön személyzet áll rendelkezésre minden évfolyamban. Ők az osztályasszisztensek, akik a segítségre szoruló gyerekeket támogatják. Legyen szó ételallergiáról, diabéteszről, epilepsziáról, vagy tanulási nehézségekről.
A beilleszkedéssel nem volt gondja a fiamnak, nagyon befogadóak és elfogadóak voltak a gyerekek az osztályban. Sosem éreztük hátrányát eddig annak, hogy külföldről jöttünk.
16 éves kor alatt minden ellátás, gyógyszer és segédeszköz ingyenes. Megérkezésünk utáni 2. hónapban, meglátogatott a diabéteszes nővér bennünket, megnézte, milyen inzulint használunk, a cukormérőt, a lándzsát és a tűt. Az Actrapid inzulint azonnal javasolta, hogy cseréljük le Novorapidra (elmondása szerint a 20 éves pályafutása alatt egy betege nem volt aki Actrapidot használt volna), majd adott új lándzsát, cukormérőt és kisebb tűket.
3 havonta járunk ellenőrzésre, ahogy ezt Magyarországon is tettük. Az elején próbáltam szigorú szabályokat kicsikarni az orvosunkból, hogy mennyi szénhidrátot ehet naponta, mennyinek kellene lennie a súlyának, milyen diabetikus dolgokat ehet. Egy idő után feladtam, mivel a válasz az volt, amig az eredmények és a súlya megfelelő nem fognak adni szabályokat, csináljuk ahogy eddig. Amikor ellenőrzésen vagyunk, lehetőség van a dietetikussal is beszélni.
24 órás telefonos orvosi szolgálat van a kórházban, ha valami probléma lenne és azonnali segítségre lenne szükség. A diabéteszes nővéreket napközben tudjuk hívni, ha elfoglaltak visszahívnak.
Angliában elvétve lehet csak diabetikus élelmiszereket vásárolni. A Xilit-et még csak-csak ismerik, de Eritrit-ről nem is hallottak. Így ugyanazt vesszük, amit magunknak és ugyanazt főzzük. Az is tény, hogy a cukros tea és hasonló ételek-italok nem szerepelnek a családi menüben.
Mivel az időjárás és a hőmérséklet kiegyenlítettebb, ami köszönhető az óceáni éghajlatnak, a megmagyarázhatatlan cukorértékek lényegesen megritkultak. Az is igaz, hogy az új inzulin is sokkal jobb és persze mi is az idő múlásával egyre tapasztaltabbak vagyunk a diabétesz kezelésében.
Mivel itt a világ legtermészetesebb dolga, ha diabétesszel él (vagy akármilyen más egyéb nehézséggel küzd) egy ember, így soha semmilyen hátrányt nem jelentett számunkra. Kisfiam úszni járt, ahol szintén nem értették az aggodalmamat, hiszen folyamatos egészségügyi szolgálat van, így nem ragaszkodnak ahhoz, hogy ott maradjak. A teniszedző sem ijedt meg mikor mondtam mi a helyzet. Egy családot ismerünk akiknek diabéteszes a hasonló korú fiúk. Diabéteszes klub is van gyerekeknek, de nem éreztük eddig szükségét, hogy elmenjünk. Szerencsére ugyanolyan teljes életet él, mint a hasonló korú társai. Legyen szó iskoláról, sportolásról, vagy szórakozásról.
Röviden ennyi a mi történetünk…
Göncz Tímea
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.